Még most is csodálkozom azon, hogy a maszkokkal, és Covid miatti korlátozásokkal terhes, 2022 január elején pont erre a színházi előadásra keveredtem be egy váratlan meghívás révén. Az elmúlt 2 évben inkább olyan előadásokra vágytam, melyek inkább felhőtlen szórakozást és felderülést hoznak, és segítenek feledtetni a napi gondok lélekölő sokaságát. Ugyan Daniel Keyes 1968-ban magyar nyelven megjelent, „Virágot Algernonnak” című regénye mély nyomokat hagyott bennem és egyik kedvenc könyvem volt, mégis kissé félve ültem be a Játékszín előadására. Nem mintha bármi kételyem lett volna, hogy kiváló előadásnak leszek a részese, hiszen kedvenc színészem Szervét Tibor alakította a főszerepet a műben, akit páratlan, sokoldalú tehetségnek tartok. A címlapról az is kiderült róla, hogy forgatókönyvíróként Keyes művének alapján ő írta meg a Játékszín számára a színpadi változatot, néhány dolgot korszerűsítve a mai kor valóságára szabva, (Covid nélkül, mert még előtte készült!) Mit ne mondjak, zseniális adaptáció lett belőle!
Csak rövid emlékeztetőül: a téma a harmincas évei elején járó, szellemileg visszamaradott, családja által elhagyott férfi szellemi-lelki felemelkedéséről, zsenivé válásáról, majd gyors visszafejlődéséről és végül haláláról szól. Valójában ennél sokkal többről: komoly orvos etikai kérdésekről, egyéni hírnév és dicsőség, versus embertársaink iránti felelősségről; megértés és segítőkészség kontra bárgyú, lenéző megalázásról, és nem utolsó sorban a kitartásról, az új keletű tudásvágy és zsenialitás megszerzésével járó, az általa kiváltott gyarló, emberi reakciókról. Mindebben meghatározó szerep jut Algernonnak, a kísérleti fehér egérnek, ami egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a tudományos kísérlet – mint később kiderül – kirobbanó, de átmeneti – sikerének.
Szervét Tibor Charlie Gordonja ízig-vérig hiteles, jobb nem is lehetne. Lévay Viktória, Charlie odaadó tanára, valósághűen érzékelteti az önzetlen, lelki turbulenciákon átmenő, a tanítványa utópisztikus, ugrásszerű IQ növekedésével járó önreflexiós folyamatokat, a mély, önzetlen elkötelezettséget Charlie sorsa iránt. A többi négy szereplőnek hasonlóan komoly elismerés dukál, hiszen mindegyikük több, egymástól teljes eltérő karaktert formál meg, ami sokszor szinte percenkénti átváltozást igényel. Nagy Sándor, akinek tehetsége és alakításai számomra amúgy is felejthetetlenek, játszi könnyedséggel állítja elénk a hánya-veti, azt-hiszi-hogy-vicces, közben bántó Frankie figuráját, míg szempillantásnyi idő alatt képes belebújni a lelkiismeretes, mély szakmaiságot sugárzó agysebész bőrébe, amit számtalanszor újra meg újra megismétel a két felvonásos darab során. A Szőlőskerti Tímea által megformált 6 figura közül számomra a legemlékezetesebb talán Gina, a pék lány, akinek határozatlansága, széles skálán hullámzó viselkedése Charlie irányába tökéletesen emberi és meggyőző. Ugyanúgy, mint a bérlőin keresztül szexuális kapcsolatokat kereső főbérlő figurája, vagy a tudományos kutatást támogató alapítvány vezetője. Zsurzs Kati alakításai, a tőle megszokott hiteles átélés sem hagy semmi kívánnivalót maga után: az általa megformált figurák a színészi professzionalizmus csúcsát képviselik. Papp János professzoráról, pékségi alkalmazottjáról és apa figurájáról sem mondható kevesebb: szakmai tudása, szerepformálása és átváltozásai igen impresszívek.
Ezzel ki is merítettem a teljes, kiválóan összeválogatott szereplő gárdát, akik összehangoltan, mesterien kapcsolódnak egymáshoz Horgas Ádám rendezése nyomán, gördülékenyen, a néző figyelmét folyamatosan lekötő, pergő módon. Az előadás újszerűsége, mégis rendkívül igényes, jól megválasztott díszletezése Horgas Péter díszlettervezőnek köszönhető, melyet hangsúlyosan támasztanak alá Bujdosó Nóra kifejező, könnyedén variálható jelmezei. Az extra és váratlan csattanó a darab végén a 100. előadást bejelentő rendező színre lépése volt, aki az előadást úgy méltatta, hogy a jelen korban szinte egyedülálló, hogy egy drámai, komoly érzelmeket kiváltó, inkább a szívre és lélekre ható témájú előadás száz alkalmat érjen meg, ami inkább a „nevető izmokra ható”, könnyed kikapcsolódást jelentő produkcióknál megszokott.Összességében véve: maradandó élményt jelentő, igényes előadást láthattunk, ahol nem az volt a fontos, hogy mindenképp más legyen a hagyományoshoz képest ( mert ebbe a csapdába napjaink számos rendezője és színpadra állító stábja beleesik), hanem ugyanolyan súlyt fektettek arra, hogy mássága és újszerűsége mellett igazán jó, színvonalas, és nem a sznob közönséghez, hanem az igényes, tartalmas szórakozást kereső kisebbséghez szóljon.
