Bevallom, fanatikus rajongója vagyok az olimpiáknak, s felmerült bennem, hogy ha valami olyan sportesemény van Tokióban, amit nem tudok kihagyni, akkor veszni hagyom az idei Pride-ot. Szerencsére Szilágyi Áron „időben” nyert aranyat, egyébként meg a párom amúgy is rám parancsolt, hogy idén – hála Orbán gyermekvédelmi törvénynek csúfolt melegek elleni hecckampányának – különösen kötelező a részvétel.
Igen, kötelező, s nem csupán azért, mert liberálisak vagyunk, hanem a személyes érintettség miatt is: három gyerekünk közül a nagyobbik lányunk meleg.
Az esemény maga olyan volt, mint jó pár éve (a kezdeti „vadhajtások” lenyesegetése óta) mindig: egy jó hangulatú tömeges felvonulás, heterók és nem heterók közös programja. Persze néhány, de tényleg csak néhány fura alakot most is lefényképezhettek az erre vadászó lakájmédiás fotósok, azonban valljuk be: egy-két eszement minden tüntetésen feltűnik, akár a kormány ellen, akár a kormány mellett vonul utcára a nép.
Szóval rendben volt minden, a Szabadság-híd két hídfőjénél felsorakozott kedves neonácik legfeljebb magukat szórakoztathatták – már ők sem a régiek, kevesen voltak és viszonylag csöndesek.
Sokan kérdezik, s nem csak begyepesedett jobbosok, hogy mi szükség van a Pride-ra, miért kell magukat a melegeknek (tágabban: az LMBTQ-közösség tagjainak) mutogatniuk, különösen, amikor a legfelsőbb helyről hergelnek ellenük. Épp ezért! Egyfelől nekik, a közvetlen érintetteknek meg kell mutatniuk, milyen sokan vannak, nem csak egy marginális, de hangos kisebbséget alkotnak. Másfelől pedig nekünk, a közvetetten érintetteknek, vagy csak egyszerű szimpatizánsoknak meg az a dolgunk, hogy szolidárisak legyünk. Hiszen Kövér László, Magyarország egyik legfőbb közjogi méltósága a saját szájával azt volt képes mondani: „A normális homoszexuális nem tartja magát egyenrangúnak.”
A szombati Pride arról is szólt, hogy de bizony: a normális homoszexuális igenis egyenrangúnak tartja magát.
Aki meg ilyet mond, azt meg nem normálisnak.
Puszi, Laci!
