Irénke néni moralizál

Mühlenstrasse, Berlini Fal (East Side Gallery), Lance Keller alkotása: The Wall. Forrás: Urbán Tamás/fortepan.hu

Ahogy így elnézek a fák felett itt a harmadik emeleti erkélyen, pont rálátok a Panoráma szállodára. Az jutott az eszembe, ha én vettem volna meg, akkor a 13 emeletes beton monstrum tetejére egy teraszt építtettem volna, esetleg egy kis medencével, presszóval, üvegkorláttal! Persze nem én vettem meg, hanem az a gázszerelő, aki most felújíttatja, persze fantáziája az nincs neki, így aztán marad a betontömeg a város közepén csúfolkodva.

Nem is tudom, miért ilyesmi jár a fejemben, lassan 87 éves leszek, örülhetnék, hogy még élek, elkerült ez az ocsmány vírus is, oltakoztam is, mi a fenének járnak ilyesmik az eszemben, inkább örülhetnék, hogy még le tudok menni a boltba. Lassan már nincs is kivel beszélgetnem, kihalt mellőlem az összes barátosném, az ismerőseim meg kimentek Osztrákba, vagy Angliába. Régen mindenkit ismertem a házban, ma már azt sem tudom, hogy ki a szomszédom.

Nézem a ház parkjában a gesztenyefák virágait, és a rengeteg méhecskét, akik szorgalmasan gyűjtik a nektárt, dolgoznak rendületlenül, szabadon. Szabadság, mennyit hallottam én ezt már hosszú életem alatt. Szabadság ott van, ahol boldogok az emberek, szeretet van és nem ölik egymást szóval, fegyverrel, ahol vállalhatom azt amit kimondok, és elhiszem, amit az újságok írnak. Régen megálltunk egymással beszélgetni, boldog-boldogtalannal, most meg az emberek lehajtott fejjel, semmibe tekintő szemekkel mennek az utcán, nincs nevetés, pletyka, csak befordult szomorú arcok sokasága.

Erről jut eszembe, már két éve, hogy lemondtam a megyei lapot, mert csak hazugságokat írtak, és a hatalmat istenítették, ezt a hatalmat, ahol a szegény ember még szegényebb lett, a nyugdíjam nem elég semmire, nem kapok gyógyszertámogatást, mert kétszáz forinttal több a jövedelmem.

Szegény uram mondta mindig: – Naiv vagy Te Irénkém – mindenkinek mindent elhiszel! Szelektálj, válogass, nézzél a sorok mögé.

Ezt hallottam az ötvenes években, amikor kitelepítettek bennünket az Alföldre, mert apám jegyző volt, vidám ember, mindenki szerette. Aztán jött a fekete autó, mi féltünk, sírtunk, rettegtünk. Pár hét után hazajött, soha nem mondta el hol volt, mit tettek vele, soha többé nem nevetett, viccelt, csak hallgatott.

Én szerettem az Alföldön lakni, igaz a vizet a kútból húztuk, lavórban fürödtünk, valahogyan mégis nyugalomban, barátságban éltünk. Apám leveleket, beadványokat írt a parasztoknak, akik hol tojással, hol egy tyúkkal fizettek.

Férjhez mentem, gyerekeket szültem, közben elvégeztem a tanítóképzőt. Szépen éltünk, titokban hallgattuk a Szabad Európát, tudtuk mikor kell befogni a szánkat, a gyerekeknek bizony sokszor nem azt tanítottam, amit előírtak, elővettem az én régi tankönyveimet, becsempésztem betiltott írók könyveit, mindenki ezt csinálta abban a rendszerben, kis stikliket, amit rendben elnéztek a főnökök, mert ők is ezt csinálták.

Tudtunk venni egy szép lakást, ráadásul egy gyógyfürdő közelében. Volt egy Trabantunk, kirándultunk, sokat nem törődtünk a politikával. Vagy talán beletörődtünk, hogy ez már így marad. A férjem mondogatta, hogy – Irénkém azért vedd észre ez nem egy jogállam, itt nincs szabadság, csak a látszata.

Aztán számomra hirtelen, jött a rendszerváltás, és elhittem, hogy most már minden jó lesz, nem írnak többet hazugságot az újságok, mehetünk külföldre, olvashatunk bármit, szabadon beszélhetünk mindenről. Lesz Milka csoki a boltokban, meg hús és nem kell sorba állni a kenyérért, és azt taníthatok, amit csak akarok!

Mást sem hallottam, csak azt, hogy itt az új világ, senki többet nem állhat a törvény felett!

Eltelt több, mint harminc év azóta. Biztosan bennem van a hiba, de valahogyan nem éreztem, hogy változott volna valami is az életünkben. Igaz, ma már nem Trabanttal járnak az emberek, de a hazugság, az megmaradt. A gyerekek felnőttek, aztán unokák születtek, szegény férjem meghalt, megkeseredetten, mert ő hitte, hogy jobb lesz, várta az Eurót, örült az Uniónak, és szívből hitte, hogy ez már a szabadság!

A legjobban az fájt, amikor a fiam pulóverét gyűrögetve, elém állt – no akkor már tudtam, hogy baj van, mert akkor szokta ezt csinálni, ha valami bajt csinált, vagy rossz jegyet hozott haza.

–Elmegyünk anyuka, mondta, nem maradunk ebben az országban.

–Disszidáltok? –  kérdeztem elszörnyedve.

–Nem anyuka, ma már nem disszidálnak az emberek, hanem elmennek egy másik országba, ahol jobban élhetnek, szabadabban, ráadásul többet is keresnek.

Nem értettem, hallgattam, sírtam, aztán belenyugodtam. Talán az a szerencsém, hogy az unokám megtanított a számítógép használatára, internetezni, és én elkezdtem utánanézni a dolgoknak, mi is van ebben az országban tulajdonképpen?

 Ne haljak már meg hülyén, tudjam, értsem már, miért mennek el a gyerekek?

Kinyílt a világ, már nem csak egy csatornát nézek a tévében, próbálok megint a sorok között olvasni, megkülönböztetni a hazugságokat az igazságtól.

Megértettem, hogy nálunk a vezetők nem tudják, hogy nem állhatnak a jog felett, és nem akarják elfogadni, hogy egy demokratikusan megválasztott kormány nem tehet meg akármit, nem akarják elfogadni, hogy nem bírálhatják felül az emberi jogokat, a sajtót, a szólásszabadságot, a szabad akaratot. Rájöttem, hogy hiába volt itt rendszerváltás, a magyar virtus megint felülkerekedett. Mintha visszacsúsztunk volna a dzsentri korszakba. Vannak kiválasztottak, akiknek mindent lehet, vannak azok talpnyalói. És vagyunk mi a nép, akik megint, mint annyi évszázadon keresztül, eltűrik, hogy van egy uralkodói réteg és az ellen semmit sem tehetünk. Nézzük, hogy ellopják az országot a fejünk felől!

Mert hiába jön a pénz az Unióból, annak elköltését ők döntik el, közben lerohad az oktatás, az egészségügy, megszűntek az osztályok, nincs munkásosztály, parasztság, az értelmiséget a földbe döngölték. Arra is mostanság jöttem rá, hogy ezek a nemzeti ficsúrok a mi pénzünket költik, a gyerekeink jövőjét áldozzák fel.

A lányomék is elmentek, Angliában élnek, sokszor látom őket, beszélgetek velük az interneten valamilyen okosságon keresztül, hiányoznak. Pedig már értem, miért kellett elmenniük.

Ülök az erkélyen, várom, hogy hozzák az ebédet az öregek otthonából. Várom, hogy történjék valami, hogy elsöpörje végre ezt az alávaló, hitvány népséget, talán akkor, de csak akkor – hazajönnek a gyerekek!

Zeen is a next generation WordPress theme. It’s powerful, beautifully designed and comes with everything you need to engage your visitors and increase conversions.