„És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.”
(Demjén Ferenc: Gyertyák)
A koronavírus-járvány már lassan másfél éve kíséri a mindennapjainkat. Eleinte nem is hittük el, aztán reméltük, hogy mi megúszhatjuk. Ez a világjárvány azonban nem megkerülhető. Senkinek. Tavaly márciusban hunyt el az első magyarországi beteg, azóta érezzük igazán közelinek és valósnak. És azóta mindenhol ez a téma. Hány halott van? Hányan kerültek lélegezetőgépre? Hányan kaptak oltást? Hány beoltott ember kell ahhoz, hogy mehessenek a gyerekek iskolába? Milyen vakcinából és hány dózis kell? Hány hónapig fog az hatni? Számok. Könnyű bennük elveszni, könnyű rajtuk vitatkozni, könnyű velük üzeneteket átadni. Csak éppen elveszik a nagy számháborúzásban a lényeg, hogy ezek a számok mind egy-egy emberéletet takarnak. És minden halott mögött áll egy család, férj, feleség, szülő, gyerek, aki a vírus miatt elvesztette szerettét. Számukra semmit nem jelen a napi 300, hiszen a számukra fontos egyet veszítették el.
Pontos adatokat nem tudunk, de a járvány miatt a XV. kerületben is már bizonyosan 200 fölötti a halottaink száma. Rákospalotán Szekeres Tamás kerületi civil aktivistával, Pestújhelyen Gyurkó Dániel képviselőtársammal, Újpalotán pedig Karczub Andrea civil egyesületi vezetővel ültettünk el egy-egy emlékfát. Este pedig mécsesgyújtással emlékeztünk azokra, akik már nem lehetnek közöttünk.
