Hétfő van. Megy a gyerek iskolába. Mint minden hétfőn. Mint minden hétfőn, amikor nincs járvány…
Szerencsére (?) nekem már nincsenek iskoláskorú gyerekeim, de látom azok vívódását, akiknek van. Itt lakom Palotán, közel a Károly Róbert sulihoz, s ma reggel, kíváncsiságól, elbattyogtam a bejárathoz.
Két dolog tűnt fel azonnal: egyrészt elpakolták – nagyon helyesen! – a drogos ámokfutó által halálra szurkált tanárnő, Marianna nénire emlékező mécseseket, virágokat; nehéz lett volna a kicsiknek megmagyarázni, hogy mi történt vele. Másrészt öt perccel becsengetés előtt szinte kihalt volt a környék, egyetlen anyukával találkoztam csak. Tőle tudtam meg, hogy nemcsak azért vannak kevesen, mert kizárólag az alsósokat engedik vissza egyelőre, hanem azért is, mert nagyon sok szülő még inkább otthon tartja a gyerekét. Az ő kisfiának osztályában 23 gyerekből csak 10-en mentek ma suliba.
Később sikerült egy másik anyukával is beszélni: náluk a 24 nebulóból 9-en jelentek meg. Ő és a férje ugyan már pénteken megkapták a második oltást, de még nem érzik magukat biztonságban, egyszerűen csak már nincs elég szabadságuk, hogy otthon maradjanak a gyerekkel. Talán ha ebben segített volna a kormány oly módon, hogy garantál pluszban fizetett szabadságot…
Egy másik, még beoltatlan szülő (az ő gyerekei nem a Károly Róbertbe járnak), mivel otthon dolgozik, és úgy gondolja, korai a nyitás, nem engedte a két gyerekét iskolába. A családban sem a szülőknek, sem a nagyszülőknek nincs még megfelelő védettsége, nem akar kockáztatni. Persze mostantól még nehezebb a diákoknak a „home office”, hiszen az alsósoknál értelemszerűen megszűnik a digitális (táv)oktatás, mostantól csak olyan segítséget kapnak, mint a békeidőben hiányzók.
Különböző élethelyzetek, különböző megoldások. Az viszont egyértelmű, hogy mindenki kényszerpályán halad: a gyerekek, a szülők, az iskolák, a kormány.
A döntések súlyosak, életre-halálra szólnak.
