Valljuk be, az Orbán-kormány hihetetlenül leleményes abban, hogyan kell a közpénzek közpénz jellegét megszüntetni. Most nem akarom az összes felsorolásával a kedves olvasókat untatni, vegyük csak a legújabbat, ami szerintem egyben a legdurvább is!
Szóval a NER-es birodalom magánalapítványokba menti át a közvagyont, súlyos milliárdokat ezerszámra. (Innen e kis írás címe, ami kedvenc tudományos-fantasztikus regényem, Isaac Asimov Alapítvány trilógiájának középső kötete). Ennek van egy kis pozitív és egy nagy – mit nagy? Hatalmas! – negatív üzenete. A kapkodós pénzkimenekítés ugyanis azt jelzi, hogy még magában a nagyvezírben is felmerült, elbukhatják a jövő évi választást, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a 2/3 birtokában a legnagyobb gaztett is törvényesen, na jó, inkább „törvényesen” megtehető.
Amikor a jelenlegi hatalom bármilyen gaztettet elkövet, végső esetben mindig ránk, választókra mutogat, mondván, tőlünk kapták a felhatalmazást a cselekedeteikhez.
Ez így természetesen nem igaz, mert mutasson nekem bárki egy Fidesz-szavazót, aki azért tette a párt neve mellé az ikszet, mert mondjuk azt szerette volna, hogy pár év alatt Mészáros Lőrinc legyen a leggazdagabb magyar, vagy hogy súlyosan eladósodjunk a kommunista Kínának!
De ami ennél is fontosabb: ha Orbánék győztesként a választókra hivatkoznak, akkor esetleges vesztesként is majd rájuk kell hivatkozni. Vagy azt fogják mondani: a magyarok a választásokon arra adtak felhatalmazást, hogy bukott pártként is minden a miénk maradjon?
Ez a logika emlékeztet gyerekkori barátomra – ő Asimov mellett a másik, akinek ezt az írást ajánlom –, vele gyakran jártunk a közeli parkba focizni. (Miért, egy lány talán nem focizhat?). Szóval K. G. évtizedekkel megelőzve a NER-korát, már akkor ebben a szellemben cselekedett. Amikor egy szabálytalankodás után hosszasan vitatkoztunk arról, hogy jár-e nekem tizenegyes vagy sem, akkor azzal zárta le a szópárbajt:
„Oké, legyen akkor tizenegyes, de ha berúgod, nem ér!”
